Soha nem készül el a tökéletes fényképezőgép, videokamera, objektív, vaku, állvány – és tudod miért? Hogy folyamatosan legyen mi után vágynod! Ilyen a fogyasztótársadalom, minden új termék gondosan meg van tervezve, hogy az elődnél valamivel többet nyújtson, de soha ne keltse benned azt az érzést, hogy révbe értél, ettől már soha többé nem kell több. „Lehetne valamivel lentebb a kioldó, a markolat lehetne picivel vaskosabb, nem ártana még egy FÉ dinamika, ISO 25 600-on lehetne kevesebb a zaj” – a belső hang eleinte csak néha, halkan szólal meg, majd egyre gyakrabban, egyre hangosabban kiált a „problémák” orvoslása után. A reklámok, a „jófej”, folyamatosan mosolygó, fehér fogú jútyúber beszélő fejek ontják magukból az érveket, hogy kívánd az újat, ami annyival jobb, annyival több, mint a „régi” géped, hogy szinte már fizikai fájdalmat okoz az újdonság hiánya. Gyorsan, még ma éjfélig rendeld meg, vedd meg a cuccot, mert holnaptól már nem él ez a csodálatos kedvezmény, aminek keretein belül egy ingyen sz@rt is kapsz a gép mellé, amit aztán soha nem fogsz használni, de jól mutat a hirdetésben.
Szóval, a média folyamatosan azon van, hogy felfűtse a vásárlási kedvet, hogy arra ösztönözze a fotóst, hogy egyre több terméket szerezzen meg magának. A digitális éra elején nem is volt nehéz dolguk az animátoroknak, kilóra vásároltuk az első APS-C lapkás dSLR vázakat, a „fejlett” kompaktokat és szinte mindent, ami a képalkotáshoz kellett. Bár mára kissé csillapodtak a kedélyek, hiszen egyre kevesebb olyan korszakalkotó termékkel találkozhatunk, mint 15-20 évvel ezelőtt, de azért akadnak mostanság is szép számmal olyan termékek, amik még a szakújságíróban is képesek fellángoltatni a kütyümegszerzési szindrómát (igen, kedves GFX100S, rád nézek!). Nos, hogyan küzdjünk sikeresen ez ellen? Hogyan győzhetjük le ezt a visszafoghatatlan vágyat?
Nos, a legkönnyebb dolga annak van, aki szegény, akinek nincs pénze, hiszen a nincsből nem lehet vásárolgatni (igen, fel lehet venni hiteleket, de a bank se hülye, nem ad kölcsön olyannak, akinek nincs pénze). Elképedve olvasom az amerikai fotográfusok írásait, ahol épp arról számolnak be, hogyan költött el X évben 30-50 000 dollárt fotós eszközökre. Igen, úgy könnyű kielégíteni vágyaidat, megvalósítani álmaidat, ha évi 35 millió forintot keresel. Nem bírsz ellenállni a kísértésnek? Gyere, élj egy kicsit a kelet-európai bérekből, és máris megszabadulsz a kütyümegszerzési szindrómádtól! (És nem, direkt nem linkelem a forrást)
Aztán persze ott van az üres hablaty, hogy az új cucctól nem leszel jobb fotós, hogy a két füled közti űr a legalábecsültebb „szerszámod”, hogy a jó képet nem az eszköz készíti, hanem a fotós rátermettsége, tapasztalata, tudása. Mondja mind ezt egy olyan ember, akinek már mindene megvan, aki már mindent ki tudott próbálni, és akit már tényleg csak saját korlátoltsága fog vissza a fejlődésben. Valóban remek képeket lehet alkotni akár egy kompakt géppel is, de ha soha nem tudod kielégíteni vágyaidat, egy idő után a kedvedet is elveszted, hogy elindulj alkotni. A megfelelő eszköz, ami örömet is okoz, folyamatosan arra sarkallja, a fotográfust, hogy keresse, kutassa a témát. A kívánt eszköz inspirálja az alkotást, ahogyan a jó hardver megkönnyíti az utómunkát, felgyorsítja a munkamenetet.
A hangsúlyt inkább arra kellene helyezni, hogy megtaláljuk az ideális arany középutat, ahol pont annyi cuccod van, amennyit valóban használsz is. Amit szívesen használsz, ami nem a polcon porosodik, nem a fotós táskában penészedik szép csendben. A kütyümegszerzési szindróma nem az ellenséged, nem a rosszakaród – ha valamire nagyon vágysz, menj el, kérd kölcsön, próbáld ki. Ha tényleg olyan, amire gondoltál vedd meg, a régi eszközöket meg add el. Így egyensúlyban tarthatod a büdzsét és a vágyaidat is kielégítheted.
