Blogtalk: szerintem ezért nagyon jó rendszer a m4/3

Időnként felmerül, kérdezik, hogy miért pont m4/3 gépeket és objektíveket használok, miért nem full frame rendszerre ruháztam be, és egyáltalán, nem érzem-e nívótlannak, „megalázónak” ezeket a „törpe szenzoros” masinákat.

Olympus E-PM1, 12 mm F2.0, 45 mm F1.8, 14-42 mm F3.5-5.6 R II

Nos, hol is kezdjem? Az, hogy pont a m4/3 lett a kedvencem, az Olympus PEN E-P1-nek köszönhető, amit körülbelül öt évvel ezelőtt volt lehetőségem tesztelni. Ez volt az a gép, amiről alábbiakat írtam az értékelésénél:

Olympus PEN E-P1

„Az Olympus E-P1 egyike azon ritka fényképezőgépeknek, amely mellett nem lehet érzelmek nélkül elmenni. Ráadásul ezek általában pozitív irányúak, s persze – ahogy ez kütyüimádókkal lenni szokott – minket sem került el az izgalom és birtoklási vágy, amit a masina kelt.[…]

[…]Ne akarjuk az Olympus E-P1-et csúcs dSLR vázakkal összehasonlítani. „Nem kompakt. Nem SLR. PEN.” – és ez így is van jól, hiszen olyan piaci rést sikerült betömni a kis szerkezettel, amit más gyártók eddig igencsak elhanyagoltak. S kinek ajánljuk az Olympus E-P1-t? Mindazoknak, akik „valami kicsi, könnyű, szerethető, moduláris, bárhova elvihető” után sóvárognak.”

Nikon D3, 24-70 mm F2.8, 14-24 mm F2.8, 85 mm F1.8D + kacatok

Tehát az E-P1 egyrészt érzelmeket keltett bennem, birtokolnom „kellett” nekem is egy ilyen klassz kis fotógépet (kütyümegszerzési szindróma, ugye), másrészt én is pont „valami kicsi, könnyű, szerethető, moduláris, bárhova elvihető” után vágytam, ugyanis az akkori szettem egy Nikon D3 vázból és három, nem épp kicsi és nem épp könnyű objektívből (24-70 mm F2.8, 85 mm F1.8 és 14-24 mm F2.8) állt, amit nem szívesen vittem magammal, ha „csak úgy” alapon elmentem valahová képelni egyet. Megvettem hát (ha jól emlékszem) az első E-P1 kitet, amit Magyarországon értékesített az Olympus és boldogan használtam az akkoriban még igen gyerekcipőben bukdácsoló rendszert. Kicsit később pedig az E-P1 lett a fő gépem, ugyanis a gyerekáldás miatt be kellett szereznem „pár apróságot” a lakásba, amihez nem kevés pénz kellett: a Nikon szettnek mennie kellett, s bár kicsit sajnáltam a lépést, mégsem okozott akkora fájdalmat a válás, mint korábban gondoltam.

Körülbelül egy év telt el az E-P1 beszerzése után, mikor ismét felmerült bennem, hogy csak jó lenne ismét egy full frame szenzoros tükörcsattogtató: búcsút vettem hát az E-P1-től, majd kezdődött a „nem találom a helyem a dSLR gépek világában” című dráma. Jött Canon, majd Nikon, majd a Nikon mellé egy Panasonic DMC-GX1, amivel végigfotóztam New Yorkot és imádtam. A GX1 egy nagyon jó, univerzális masina volt; megvettem hozzá az elektronikus keresőt, ami teljesen új lehetőségeket nyitott meg a készülék használatában (nem kellett a földön fetrengeni makrózáskor, „csípőből” is lehetett kényelmesen használni stb.). A GX1 volt az a fényképezőgép, ami ismét eladatta velem az összes tükröst és visszafordított a m4/3 felé.

2012 decemberében aztán új szerelem tűnt fel a láthatáron, amit FujiFilm X-E1-nek hívtak. Már a tesztelése során teljesen belehabarodtam a szépségébe és kezességébe, ami gyerekbetegségeit is feledtette velem. Fájó szívvel dobtam piacra a GX1-et, a 45/1.8-at, a 12/2-t, a 20/1.7-et és még pár más kelléket, hogy megfinanszírozzam a Fujit, amit végül feketében vettem meg kitben a nagyszerű 18-55 mm F2.8-4-gyel. Pár hét után végül jött a keserű felismerés, hogy mégsem nekem való az X-E1. Nem a lassú és néha pontatlan AF, és nem is a szaggató EVF vezetett a szakításhoz, hanem az a tény, hogy a készülék teljesen és totálisan alkalmatlan arra, ahhoz a munkához, amit én végzek egy fotógéppel.

Bosszankodtam is eleget kálváriám miatt, amit a fel-fellángoló szerelmek okoztak. Végül 2013 elején a Panasonic DMC-GH3 mellett állapodtam meg, ami egy rideg, szükség-kapcsolatnak indult, majd barátsággá, s mára mély, őszinte szerelemmé nőtte ki magát. A masina egyszerűen tökéletes arra, amire nekem fényképező kell. Számtalan fényképezőgéppel volt dolgom az évek során, de eddig egyedül a GH3 az, ami úgy simul tenyerembe, mintha a Pana mérnökei a váz megrajzolásánál az én kezem mintájával dolgoztak volna. Minden kezelőszerv a helyén van, rengeteg dedikált és szabadon kiosztható nyomógomb könnyíti meg a munkát. Beépített keresője mellett kihajtható és elforgatható kijelzőjével a leglehetetlenebb pozíciókban is megoldható a fotózás, videózás. Ja, igen, a videózás! A Panasonic GH2 óta nem véletlen kedvence a videósoknak a m4/3, ugyanis a GH2 „hekkelt” firmware-rel komoly bitrátákra volt képes Full HD felbontásban is; a GH3 pedig már eleve „dobozból kiemelve” sárba alázza a milliós videokamerákat modularitás, képminőség és hordozhatóság terén.

Panasonic DMC-G6, Olympus 45 mm F1.8 fekete

Persze, a GH3 mellett azért néha-néha félreléptem, így volt mellette DMC-G6, van DMC-GX7 és volt egy Canon EOS 6D is, mert mint tudjuk „full frame lapkás az igazi fényképezőgép, vazze” (1 hónap használat után olyan sebesen adtam el, hogy porzott – nem, nem volt vele semmi baj, nagyszerű készülék, de nem tudtam vele megbarátkozni). Egyszer felindulásból feladtam hirdetést a GH3-ra és ott felejtettem, nem töröltem. Jött egy srác, hogy megvenné, eladó-e, megvan-e még. Kicsit zavarban voltam, közben ugyanis meggondoltam magam, de nem csinálok hülyét senkiből, hát eladtam neki. Ezután nem telt el két nap és ismét vettem egy GH3 vázat..

Panasonic DMC-GX7, Olympus 25 mm F1.8 fekete

No, hát azóta GH3, GX7 a felállás egy maréknyi objektívvel karöltve, de azért van egy EOS 40D is a táskában valahol hátul, legalul; ha esetleg kell valamihez egy tükrös, hát ne kelljen kölcsönkérni senkitől.

Olympus OM-D E-M1 – még nem volt meg..

A történetem után jöjjenek hát a tények, miért is tartom ideális rendszernek a m4/3-ot:

• Kicsik (viszonylag) a vázak, az objektívek,
• nagyon jó képminőségű szenzorok,
• rengeteg kiegészítő kapható hozzájuk,
• beérett mint rendszer (támogatottság, objektívek sokszínűsége)
• ideális kompromisszum képminőség/mélységélesség/ár-érték szempontból.

Hirtelen most ennyi jutott eszembe, ha van kérdésed, szívesen válaszolok rá, ha tudok! Ja, még valami: a közhiedelemmel ellenben a tesztkészülékeket mind vissza kell adni a próba végén, senki ne higgye, hogy akad cég (Magyarországon), aki egy fényképezőgéppel csak úgy megajándékoz egy újságírót! Minden gépet boltban kellett megvásárolnom, mint bármilyen más átlag-halandónak.