M, mint MILC, avagy tükör nélkül szép az élet
Ábécé sorrendben haladva az Olympus OM-D gépcsalád legújabb „kisgépét”, az E-M10 Mark II-t említeném első helyen. Ezt írtam róla a teszt értékeléses részében: „Az Olympus OM-D E-M10 Mark II külalakját szerintem most nagyon eltalálták a tervezőmérnökök: „klasszikus vonalvezetés a 21. századra szabva” – hangzana, ha egy rövid mondatban kellene összefoglalnom véleményemet a fényképezőgép dizájnjáról. Kis mérete ellenére még az ergonómiája is jól el lett találva. Letisztult kezelőfelület bitang jó paraméterező tárcsákkal – kezdőknek is optimális kialakítás. Akinek meg nagy a keze, az megszerezheti magának az opcionális markolatot, amivel aztán minden igényt kielégített a gyártó. Biztos lesz olyan fotós, akinek majd hiányozni fog a kihajtható és elforgatható kijelző, akinek túl bonyolult, túl mélyre menő lesz a menü (jogos felvetés), akinek túl keveset nyújt a készülék videózás terén (jogos), akinek túl pontatlan lesz az AF (főleg mozgó témáknál, követő fókusszal – jogos), de végül mégis áll a véleményem, hogy a kis Mark II egy összességében kiegyensúlyozott fényképezőgép lett, és ne feledjük, hogy ez a masina elsősorban a belépő kategóriát képviseli!”.
Másodikként – még mindig ugyanebben a kategóriában – a Panasonic DMC-G7 szerepel a listámon. A Pana G7 tulajdonképpen egy mini GH4, ami ronda, de finom: „Igaz, nincs túl jó véleményem a Panasonic DMC-G7 külvilágával, megjelenésével kapcsolatban, hiszen csúnya visszalépésnek érzem a G6-hoz képest ezt a régi-új szögletes formavilágot (a GH2 hasonlóság, ugye), de a számos dedikált vezérlő, az általában véve jó ergonómia (azért lehetne több hely a markolat és a bajonett közt, csak mondom), és nem utolsó sorban a jó műszaki tartalom mégis afelé dönti a mérleget, hogy a G7 igenis egy jó fotómasina, ami nem utolsó sorban nagyszerűen használható videózásra is. Iszonyatosan jó a 4K-s képminőség (főleg, ha leméretezzük Full HD-ra) annak ellenére, hogy a 100 Mbps-os adatsűrűség számszerűen kissé karcsú a 3840 x 2160 pixeles képmérethez (igaz, itt a GH4 sem tud többet, az viszont cserébe Full HD-ban 200 Mbps-ra is képes), viszont van teljesen manuális filmfelvétel, van mikrofon bemenetünk és a remek kihajtható, elforgatható, érintésérzékeny kijelző, amivel mozgókép rögzítésekor is remekül lehet pakolgatni az AF pontokat.” – a teljes cikk itt olvasható.
Ha szintet lépünk, akkor is egy Olympus és egy Panasonic géppel találkozhatunk össze, ráadásul mindkettő egy-egy funkciójával, szolgáltatásával, vagy műszaki paraméterével „forradalmasította” a piacot. Az Olympus gépe,a mit karácsonyra ajánlok – dobpergés – az OM-D E-M5 Mark II: „Az Olympus OM-D E-M5 Mark II nagyon kívánatos kis gép lett. Hozza az E-M5-ben megszokott és megszeretett szolgáltatásokat, funkciókat, a dizájnt, és tartalmazza az összes hibajavítást, amit anno kifogásoltam az elődmodellben. A váz sokkal ergonomikusabb lett, ami nem csak az átdolgozott markolatnak, hanem (részben) az E-M1-ből átörökített kezelőfelületnek is köszönhető. A „teljes csomag” jobb minőségű lett; a vezérlőtárcsák masszívak, nem kell félni attól, hogy egy óvatlan mozdulattal letörjük őket. Nincsenek többé nehezen elérhető, működtethető nyomógombok, nincs többé macerásan hozzáférhető csatlakozó. Óriási plusz a dönthető ÉS kihajtható/elforgatható kijelző, aminek elsősorban videósok és önarckép készítők örülhetnek majd. Nagyon tetszett a Live Comp és a 40 MP-es nagyfelbontású mód is, ám utóbbi egyelőre igen korlátozottan használható (egyes források azt említik, hogy az Olympus már dolgozik azon, hogy a nagyfelbontású képeket akár kézből is meglőhessük majd). Az 5-tengelyes képstabilizátor továbbra is lenyűgöző, bár én az elődmodelléhez képest nem vettem észre különbséget. Van végre 1/8000 mp-es mechanikus zár, és 1/16 000 mp-es elektronikus is. Akinek kell, az élvezheti az ISO LOW (ISO 100) nyújtotta zajmentesebb, de dinamikában kissé laposabb képét.
A képminőség nem változott, ugyanolyan jó/rossz, mint az összes többi 16 MP-es Sony szenzoros gépnél. Ha cseretalpat szeretnénk tenni a váz aljára, ügyelnünk kell arra, hogy ne vaskos objektív legyen felcsavarva, ugyanis kevés a hely. Ilyenkor mindenképp szükségünk lesz a portrémarkolatra. Jött a 77 Mbps-os videó, aminek a képminősége szinte ugyanolyan, mint a korábbi modelleknél. Előnye a nagy adatsűrűségnek és az All-I tömörítési módnak, hogy ritkán jelennek meg zavaró képhibák gyors mozgáskor, és a gyorsabb szenzorkiolvasásnak hála a dülöngélés is ritka jelenség lesz. De miért nem lehet felvétel közben változtatni az expozíciós értékeken dedikált videós módban „M” expozícióvezérlés választása után sem? No, mindegy, van cserébe nagyítás és csúcsosítás, ha épp kézi élességállítású objektívekkel lenne dolgunk. Bruttó 370 000 forintos induló árával egyelőre nem nevezhető olcsónak a Mark II, még akkor sem, ha 3 év garanciát kapunk rá az Olympus Mintaboltban. Összességében nézve azonban nagyon komoly fényképezőgép lett az OM-D E-M5 Mark II, ami egy-két részletet leszámítva a zászlóshajó E-M1-et is megszorongathatja. Revolúció? Nem, de nagyon komoly evolúció! Jár neki a kövér ajánlott embléma!” – és itt a teljes cikk.
A Panasonic DMC-GX8 az első olyan m4/3-os masina, ami végre szakít a 16 MP-es felbontással, és a Sony új, 20 MP-es lapkáját hozza be a versenybe. A GX8 azonban nem csak a +4 MP miatt olyan kívánatos, hanem mert olyan funkciókkal rendelkezik, melyek a használat során igen hasznosnak bizonyultak. Ilyen például a Dual IS képstabilizációs technológia, amit a hibás tesztkészüléken nem tudtam letesztelni. Véleményem így is pozitív volt a gépről: „A Panasonic DMC-GX8 mind külsőre, mind tudásra egy nagyon masszív fényképezőgép lett. A 20 MP-es szenzor végre meghozta az áttörést, amire már sokan vártak, hiszen végre kimászhattunk a 16 MP-es veremből – igaz, a 16 MP továbbra is untig elég lenne a legtöbb fotós feladatkörhöz. Képminőség szempontjából viszont nem nyertünk semmit a Sony előző generációs lapkáihoz képest; a felbontás 4 MP-es növelése inkább csak „részvételi szándéknyilatkozat a megapixel-háborúhoz”. Nem lehet hibáztatni a Panasonic mérnökeit, hiszen „muszáj volt” megtenni ezt a lépést: az APS-C szenzoros dSLR és MILC vázak már egy ideje 24 MP-en állnak, túl nagy lenne a lemaradása a m4/3 rendszernek, ha az eggyel nagyobb lapkaméretű gépek 28-30 MP fölé kezdenek merészkedni (és erre már van is példa). Rövidre fogva: a képminőség továbbra is kielégíti az „igényes amatőrök”, sőt, egyes profik igényeit is, de ezen a téren valószínűleg technológiaváltással láthatunk majd nagy elmozdulást. Sem zaj, sem dinamika szempontjából nincs szégyellnivalója a GX8-nak, akad nem is egy APS-C érzékelős gép, amit maga mögött hagy. Az objektívkínálat széleskörű, s akad bőven kedvezőbb áron is nagyon jó rajzolatú üveg, amit rácsavarhatunk az új Pana vázra.
Funkciók és szolgáltatások szempontjából is teljes körű az ellátottság, számtalan olyan praktikus és hasznos dolgot kapunk a GX8-cal, amire máshol nem gondoltak. Tetszik továbbra is a panoráma mód, a videofelvételi lehetőségek széles tárháza (a GH4 miatti „butítások” ellenére is), a diffrakciókompenzáció, a 4K fotó, a léptetett animáció, a time lapse mód, az elektronikus zár, a dönthető elektronikus kereső, a kifordítható el elforgatható kijelző, a kezelőfelület teljes egyénre szabhatósága (gombkiosztás), és még sorolhatnám. Nekem a markolat nem illik bele a képbe, de mivel részemről ez egy esztétikai kifogás, ezért nem mérvadó a készülék objektív minősítése szempontjából. Egyelőre nem olcsó a masina, de ha belegondolunk, hogy időjárásálló felépítést is kapunk a felsorolt tulajdonságok, erények mellé, akkor úgy vélem, összességében megérdemelte az „Ajánlott”, azaz ezüst érmet.”
